Este észrevettem, van kávé a szekrényben és mivel a szállásadó azt mondta, hogy minden “szabad préda”, főztem egyet reggelre.
9 után lefeküdtem, hajnalban a “szokásos” 2 körül felébredtem, eü.séta Bubunak, majd visszaalvás.
Fél 7—kor felébredek magamtól, főzött kávé, nagyon szépen magamhoz térek, Herci addig az udvaron szaglálódik, majd reggelit kap, összeszedem a cuccomat, 8 előtt indulás, mivel tegnap este kiderült, hogy a bolt Káptalantótiban délig van nyitva.
Kezd nem érdekelni, hogy “mindig” a bolthoz kelljen alkalmazkodnom, eljutok arra a szintre, hogy “majd csak lesz valahogy”.
Nem is sietünk, kényelmes tempóban hagyjuk el a falut.
Összefutunk egy Kéktúrázó párossal, Ők is Border—rel túráznak, csak kitérőt tesznek a kőtengerhez, majd az ellenkező irányba folytatják az utat.
Odaérünk, csalódáskeltő.
Annyira “reklámozták”, jobbra számítottam.
Teszünk egy kört, visszaérünk a kiindulási pontra, ott van a párocska, beszélgetünk, Ők is jobbra számítottak.
Hát ha már így alakult, sebaj, tovább, talán a Csobánc jobb lesz.
Folyamatosan emelkedünk, majd a hegy oldalában egyszemélyes ösvény (akárcsak a Cserhátban), lejtő, majd kis présházak mellett odaérünk a Csobánc lábához.
Az elkövetkező szakaszt úgy tudnám jellemezni: “Azta ku..va, jó lenne levegőhöz jutni”, szóval brutál meredek.
Nagy nehezen felküzdjük Magunkat, Herci végig szabadon, bár most nem rohangál körülöttem (nem is értem, miért nem?), felérve, a látvány valami gyönyörű.
Minden irányba, minden IS a lábaink előtt, nem tudok betelni a képpel.
Elidőzünk, reggeli (persze, ami az enyém az az övé is alapon), továbbmegyünk Káptalantóti felé.
Mint a Gerecsében a Nagy—Getéről lefelé, (hegymászás lejtmenetben, csak annyi különbséggel, hogy Herceget nem tudom elengedni, ugyanis nagyon sokan jönnek szembe, elvégre szombat van), nagyon nem esik jól.
Egyszercsak újra présházak közé érünk, eltűnik a jel.
Megnézem a térképet, elvileg az irány jó, megnézem az “okost”, kiderül, nagyon letértünk, megoldás kell, megvan, egy sóderes úton vissza tudunk jutni a KÉK—re, hajrá.
Igaz, plusz 700 méter, de hát ez van.
Megvan a helyes irány, a végére érünk a földútnak, csak azért, hogy 1,5 km aszfaltra váltsunk a faluig.
Odaérünk a pecsételőhelyre, a szomszédjában van a bolt, ami még nyitva van.
Megnézem az órát, 11:40.
Na ugye, hogy nem kell kapkodni, oda lehet érni rohanás nélkül is, pedig aztán tényleg nem érdekelt.
Bevásárlás után (sajna ma is a “szokásos” lesz a vacsora), felhívom a szállásadót, kiderül, vissza kell mennünk a Csobánc lábáig egy másik úton, mert ott van a szálláshelyünk.
2,4 km plusz, ráadásul végig aszfalton.
Holnap ennyivel több lesz Tapolcáig, ami így is 29 km.
Nagyon tűz a nap, lassan haladunk, de már nem foglalkozom vele, “egyszer csak odaérünk” jeligére.
Megvan a szállás, elfoglaljuk, a házban hűvös van, Herci eldobja magát a kövön, beszélek a szállásadóval, elmennek, a szomszédban van egy 6 tagú család, szülinap buli lesz délután, sebaj, majd becsukom az ajtót, hogy tudjunk pihenni.
Elrendezem a cuccokat, majd irány az udvar, játék Hercivel, jól lefárasztom ( a mai csak 18,2 km volt a plusz szálláshoz vezető úttal).
Észreveszem, hogy a hegy tetejéről siklóernyősök indulnak, nagyon szépen köröznek, kiülök a teraszra, majd másfél órán keresztül csodálom őket.
Valahol olvastam, hogy a Csobánc egyik nagyon jó tulajdonsága, hogy a siklóernyősök “paradicsoma”, ugyanis nagyon meredeken szakad le a hegy minden irányba, könnyű az elrugaszkodás.
És tényleg.
A látvány pazar, el lehet időzni, ha nézi őket az ember.
Újra játék Herceggel, tiszta bogáncsosan jön vissza, kiszedem belőle, majd átkefélem a szőrét, megmasszírozom, pihnés.
Ma korán van fekvés, ugyanis a holnapi 30 plusszos távot jó lenne időben letudni, ráadásul nagyon—nagyon sok aszfaltos rész lesz benne.